Szenvedés bölccsé tesz

Elviselhetetlen fájdalom és szenvedés c. kép.

Van néhány érvem, hogy miért nem fogom soha elhagyni a katolikus hitet. Az első és legfontosabb a szentmise és a gyónás. Semmilyen más vallásban és más keresztény felekezetben sincs ilyen. Gigantikus erővel jelenik meg Isten mindkettőben. Ezek után ott az Oltáriszentség, a szentségimádás. Elképesztő, mikor arra gondolok, hogy egyesek mekkora sületlenségeket mondanak erről, és fáj a szívem, hogy oly sok embert megzavarnak ezzel.

Aztán ott a szegénység szeretet. Az emberek azt a néhány fényűző életű papot látják, akik a kisebbség az egyházon belül. A katolikus egyház mindig eszménynek tartotta az evangéliumi szegénységet, ami nem azonos a mélyszegénységgel. A munkát becsülték, a fényűzést megvetették, hiszem a Bibliában ezernyi helyen olvashatjuk, mi vár a gazdagokra. A Biblia szerint ez alól a fényűző papok sem lesznek kivételek, sőt, nekik ez jóval nagyobb vétkük, mint a többieknek.

Az elmúlt héten azonban egy újabb érvem került előtérbe: egyetlen egy más egyház sem hisz a szenvedés természetfeletti, megváltó erejében. Mi, akik a papokért imádkozunk, minden nap elmondjuk, hogy a „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami hiányzik testének, az Egyháznak a javára” (Kol 1,24).

Ma reggel eszembe jutott, hogy egyszer úgy megkérdeznék egy buddhistát, hogyan mondja már el, mit jelent az alábbi mondat, ami Buddha tanítása: Mindenfajta szenvedés, amit tapasztalni lehet a világban, elkezdve egy rövid rossz érzéstől, ami előfordulhat az emberrel, egészen egy rendkívüli nagy szenvedésig, amit sok lény tapasztalhat a világban, minden a zabolázatlan tudatból indul. Feltételezem rossz ez a megfogalmazás, mert így egészen értelmetlen. A fogfájásom oka nem lehet a zabolázatlan tudatom. Szerintem az igazság sokkal inkább az, ahogy Helen Keler fogalmazott: A csönd és a nyugalom nem fejleszti a jellemet. Csak a szenvedés és a megpróbáltatás nyomán erősödik a lélek, tisztul az éleslátás, támad fel az ambíció és jön el a siker, vagy ahogy Simone Weil fogalmazott: A szenvedés bölccsé tesz.

Az emberi szenvedés keresztény értelméről

 

II. János Pál Pápa egy enciklikát szentelt a szenvedésnek. teljes címe: Salvifici doloris. II. János Pál pápa apostoli levele a Katolikus Egyház püspökeihez, papjaihoz,szerzetescsaládjaihoz és hívőihez Az emberi szenvedés keresztény értelméről

 

 Azt mondhatnánk: az ember, ha valami rosszat tapasztal, mindig szenved; az Ószövetség szóhasználata szenvedés és rossz kapcsolatát magától értetődően azonosságnak fogja föl; nem is volt külön szava a „szenvedés” jelölésére, hanem „rossznak” mondott minden szenvedést.[23]

A buddhisták vajon mit mindanak Krisztus szenvedéséről? A zabolátlan tudata okozta?

16. Krisztus – Izrael népe körében kifejtett messiási működése közben – egyre közelebb került az emberi szenvedés világához. „Körüljárt és jót tett”. Tevékenysége legfőképp a szenvedőkhöz szólt s azokhoz, akik segítségre vártak. Meggyógyította a betegeket, megvigasztalta a szomorkodókat, táplálta az éhezőket, embereket szabadított meg a süketségtől, vakságtól, leprától, a démonoktól és különféle testi fogyatékosságoktól. Három ízben keltett életre halottat. Minden emberi szenvedés – akár testi, akár lelki – érzékenyen érintette, s közben tanított. Tanításánakközéppontjába a nyolc boldogságot állította, amely azokhoz az emberekhez szól, akiket az evilági életben a legkülönfélébb szenvedések tesznek próbára: a „lélekben szegényekhez”, a „megfáradtakhoz” s azokhoz, „akik éhezik és szomjazzák az igazságot”, akiket „az igazságért üldöznek”, amikor Krisztusért gyalázzák és üldözik őket s minden rosszat rájuk fognak – Máté evangéliuma szerint.[34] Lukács kifejezetten említi azokat, akik „most éheznek”.

Ez utóbbiban ismét fel lehet fedezni, hogy a szegényekről van szó.

16. Krisztus elsősorban azzal került közel az emberi szenvedés világához, hogy ő maga is vállalta a szenvedést. Nyilvános működése során nemcsak a fáradtságot, a hajléktalanságot, az értetlenséget tapasztalta meg – még a hozzá legközelebb állók részéről is –, hanem, mindezen túl, egyre áthatolhatatlanabbul fogta körül az ellenséges hangulat, s egyre nyilvánvalóbbá váltak az elpusztítására irányuló előkészületek. Krisztus tudatában van ennek, és sokszor beszél tanítványainak a reá váró szenvedésekről és halálról: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra föltámad.” Krisztus küldetésének teljes tudatában néz elébe szenvedésének és halálának, hisz küldetésének épp így kell teljesednie. Szenvedésével kell elérnie, hogy az ember „el ne vesszen, hanem örökké éljen”. Keresztjével kell leszállnia a rossz gyökeréig, amely az emberi történelembe, az emberi lélek mélyére nyúlik. Keresztjével kell véghezvinnie az üdvösség művét. És e műnek – az örök Szeretet tervében – megváltó szerepe van.

Egy fricska azoknak, akik saját erejükben – amely egyszer elhagyja őket – bizakodnak:

23. A szenvedés tehát mindig próbatétel – olykor igen kemény próbatétel – amelynek alá van vetve az egész emberiség. Szent Pál leveleinek lapjairól többször megszólít bennünket a gyöngeség és erő evangéliumi paradoxona, amelyet az Apostol maga is kitüntetett módon megtapasztalt, s amelyet vele együtt mindenki átérez, aki részt vesz Krisztus szenvedéseiben. Maga Pál így ír erről második korintusi levelében: „A legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém”.A második Timóteus-levélben ezt olvassuk: „Ezért szenvedtem ezt is, de nem szégyellem; mert tudom, kinek hittem”. A filippi-levélben pedig egyenesen azt mondja: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad”.

A legfontosabb szerintem azonban a következő idézet:

31. Ez a szenvedés valóban természetfeletti s egyúttal emberi értelme. Természetfeletti, mivel a világ megváltásának isteni misztériumában gyökerezik, de legalább oly mélyen emberi is, mivel benne talál önmagára, emberségére, méltóságára az ember.