Régi evangelizáció

Több mint másfél évezredes szentmise ábrázolás valszínűleg valószínűleg egy katakomba falán.

Olyan sokfélék vagyunk abban a tekintetben is, ki hogyan lett hívő, és ki melyik egyházba tért meg. Sose jártam hittanra és misére. Amikor a legjobb barátom Jehova Tanúja lett, és még néhányszor a legjobb indulattal próbált engem rávenni arra, hogy én is az legyek, választanom kellett: vagy én is belépek a szektába, vagy nem lesz többé barátom.

Ha engem csak az utcán szólítana meg egy evangelizátor, esetleg egy Tűz vagy más zenés dicsőítő alkalomra jutottam volna el, akkor még mindig nem lennék hívő. Én azért hiszek Istenben, mert eljutottam az ünnepi Szentmisékre.

A életem első negyed századában szinte csak a Jézus Krisztus Szupersztár musicalből hallottam Jézus Krisztusról.  Aztán vasárnaponként a Csillaghegyi templomba jártam az élettársammal.  Leültünk a karzaton és onnan csak azt értettem, amit a pap prédikált. Konkrét, megfogható dolgokat mondott és csak azért maradt abba a templomba járás, mert elköltözünk.

Aztán 33 évesen egy csütörtöki napon, Szent József a munkás ünnepén eljutottam egy templomba. Vácz Jenő jezsuita atya arról prédikált, hogy Jézus megszentelte a munkát, amit Ádám bűne miatt nehéz és fárasztó. Ez sokat jelentett akkoriban, mert mindenhol azt tapasztaltam, hogy a munka önmagában értéktelen. Egyesek ugyanazért a munkáért százszoros bért kapnak, mások, ugyanolyan tehetséggel meg az éhezés szélén vannak. Néhány nap múlva megszületett a döntésem, hogy megváltoztatom az életem.

Az egyik első vágyam az volt, hogy gyónhassak. Az életem első bűnbánata gyötrelmes volt. Kérdeztem a papot is, hogy normális dolog-e, hogy ennyire nehéz. Azt mondta, ez a normális. Akkor már ráéreztem valamire, amit csak a katolikus egyházban kapok meg: Az irgalom szavakkal és tettekkel kifejezhető módját.

Aztán áldozni is elkezdtem, és amikor tehetem azóta is naponta áldozok. Nem nagyon foglalkoztat,  hogy hogyan született meg a két párt: akik abban hisznek, hogy az ostya Jézus teste, és akik szerint az Ostya imádása bálványimádás. Ez az egyik döntő különbség ma is a katolikusok és nem katolikusok között.

Hittanár vagyok, nem teológus. Engem csak az érdekel, hogy hány és hány, ember tartotta fontosnak azt, hogy Jézus jelen van az Oltáriszentségben. Szent Pio atya, Szent Kalkuttai Teréz anya, Boldog Brenner János, Szent II. János Pál pápa csak hárman a sok száz közül,  akik közismertek. Ha nekik fontos volt Jézus Krisztus valóságos jelenléte a Szentmisén, akkor én további magyarázat nélkül is bátran hiszek ebben.

Végül, de nem utolsósorban megbérmáltak. A bérmálást végző helynök után kellett mondanom, hogy ígérem, hűséges maradok a hitemhez. Ez lett az én egyetlen ígéretem a házassági hűség mellett. Később tudtam meg, hogy ez az ígértet nem kötelezően tartozik a szertartáshoz, és elég ritkán is szokták alkalmazni, de az én esetemben megtörtént.

Nagyon hálás vagyok a katolikus hitemért, ahol a közösség tagjainak és a papok életszentsége nem feltétele a hitemnek. A katolikusok között mindig is voltak remeték, akik egyedül élték meg a hitüket. Ugyanúgy, ahogy az evangéliumból ismert Anna próféta asszony vagy Simeon, később remete Szent Pál, de akár a száműzetésben és imádságban elhunyt boldog IV. Károly királyunk is. A remetéknek a másokért végzett imádságuk a legnagyobb érték. Nem segítettek a rászorulóknak, nem alkottak egyházat. A hitük azonban felbecsülhetetlen kincs. Gondoljunk csak Jézustól hallott hasonlatokra az elásott kincsről vagy a mustármagról. Egyázunk tagjait elsősorban Jé

A hitem nem az egyházi gyülekezetek szolgáltatásainak értékeléséből adódik. Sosem volt olyan hívő közösség körülöttem, akik segítettek volna, akik elfogadtak vagy befogadtak volna. Nagyon hiányzik, de legalább nem az a fokmérője hitemnek, hogy a körülöttem lévő embereknek milyen mély az elkötelezettségük Isten iránt .

Az én hitem nem az új evangelizációból származik, hanem a régiből, ami még mindig ugyanúgy működik.