Bieber Mária: Válasz egy kétezeréves kérdésre

Bartimeus gyógyítása festmény:Egy szűk sikátorban Jézus meggyógyítja Bartimeus szemét.A többi ember érdeklődve figyeli. Jézus Bartimeus szemei elé teszi egyik kezét és ránéz.

Mit akarsz tőlem, mit tegyek veled? – kérdezte Jézus Bartimeustól, a jerikói vaktól. A koldus hallotta a kérdést, és a hangból, a kérdezés módjából csalhatatlan biztonsággal érzékelte, hogy Jézusnak hatalmában áll teljesíteni az ő kérését, bármi legyen is az. De nem dönt helyette érte, az ő javát akarón. Várja, hogy ő mondja ki, mire van szüksége, mi a szíve vágya. Ő pedig látást kért. Jézus azon nyomban teljesítette kívánságát. Látott. Nem képletesen értve, hanem a szó legszorosabb értelmében. Fizikailag nyerte vissza szeme világát. Saját szemével látta Isten Fiát egész emberi valójában. És látta az őket körülálló sokaságot is. Hitt, és meggyógyult.

>Uram, hallom a kérdésed, s tudom, bármit kérhetek, ma is megteszed. – gondolta magában az a vak ember, aki a minap az evangéliumi történet tanúságtevő mondatait olvasva maga elé képzelte a bibliai jelenetet. Kezét a Szentírás nyitott lapjain nyugtatta, ujjai megpihentek a pontbetűk domborulatán. Feje alá simult a puha gyapjúvánkos, és félig lehunyt szemrésén keresztül érzékelte az ágyával átellenben lévő állólámpa narancsos fényét. Az este csöndessége meghitt békét terített köré. Szerette az elmélyülésnek ezeket a ritka ajándékóráit. Úgy tapasztalta, Isten nagyon jó beszélgetőtárs, és nem lehet megunni a Vele való párbeszédet. Ellenkezőleg: idővel mintha egyre több mondanivalójuk volna egymás számára. Most, hogy erre az estére Bartimeus koldusgúnyáját öltötte magára gondolatban, eszébe jutott, hogy Jézus kérdése kétezer év óta újra meg újra felhangzik, s minden embernek, aki képes meghallani ezt a belső hangot, akár vak, akár látó, egyszer az életében válaszolnia kell rá hite és meggyőződése szerint. Jézus pedig, mint egykor a jerikói úton a vak ember előtt, úgy áll most, a jelen perc életkörülményei között előtte is, és a feleletre vár.

De ő hallgatott még. A hit és a látás dolgában eligazodnia és megtalálnia személyes válaszát nem volt magától értetődő feladat. Érzékelte, hogy amennyire egyszerű volna Bartimeus feleletét megismételnie, olyannyira hamisan csengene az ő szájából. Nem mintha nem tudta volna a maga értéke szerint mérni a látás képességét, hanem azért, mert a vakságot is már annak sajátos súlya és jelentősége szerint helyre tudta tenni az életében. Tudta, mit jelent látni, és egyre pontosabb tapasztalatokat szerzett arról is, mit jelent nem látni.

Uram, mit akarok, mit tegyél velem? Érzem, életbevágóan fontos, hogy megtaláljam a saját válaszomat a kérdésedre. Te nálamnál sokkalta jobban tudod, mire van igazán szükségem, de azt is tudod, ameddig én azt nem vagyok képes felismerni, addig hiába is adnád, nem tudnám elfogadni a kezedből. Segíts nekem együttgondolkodni Veled! – fordult végül a vak ember Istenhez, és hitte, hogy gondolatai folyamából nem pusztán belső monológ formálódik, hanem valóságos párbeszéd bontakozhat ki Isten és közte.

Bartimeus hitt Benned, még azelőtt, hogy meggyógyítottad. Én is hiszek. Köszönöm a hit ajándékát. – kezdte a beszélgetést. És köszönöm, hogy Bartimeussal ellentétben életemet nem kell koldusként tengetnem. Van munkám és van munkahelyem. Családban élhetek, és vannak kedves, jó barátaim is, akikre számíthatok, és akik számíthatnak rám. Mégis úgy érzékelem, valami még nagyon hiányzik az életem teljességéhez. Talán éppen ez a válasz lesz majd a kulcs hozzá. Csak rátaláljak! – sóhajtott. Aztán, mint valaha egy kútba hajított kő nyomán megcsobbant a víz, és körkörösen hullámzó gyűrűket vetett a mélyben, úgy most Jézus kérdésére lassan felmerültek tűnt élete emlékképei. Némelyek világosan rajzolódtak ki emlékezetében, valószerűtlen elevenséggel, mintha még el sem múltak volna; mások éppen csak felvillantak, félig homályba takartan, jelentéktelennek mutatva magukat.

Amikor gyermek születik, a szülők gyakran kijelentik, mindegy, fiú lesz-e vagy lány, csak egészséges legyen. Ő egészségesen született. Nem is volt különösebben betegeskedő természetű. Egy Budapest környéki település szélső utcájának egyik kertes házában lakott szüleivel és kisöccsével együtt. Jó időben gyakran elvegyült az utcájukban csapatba verődött srácok között. Előfordult, hogy ő volt az egyedüli lány a díszes kompániában, de ez egyáltalán nem zavarta őt sem, pajtásait sem. Fogócskáztak, bújócskáztak, fociztak, ugróiskoláztak, meg még ki tudná felsorolni, mennyi mindent játszottak. Nem volt mászókájuk, de ügyesen másztak fára. Játszóterük maga az utca volt és a házukkal szemközt elterülő, határnyi, szabad terület.

A kilencedik születésnapja közeledett, amikor váratlanul megbetegedett. Miféle betegség volt ez? Az orvostudomány akkori állása szerint nem tudtak fényt deríteni az eredetére. Ennélfogva a családban tárgyilagos okfejtés híján inkább csak legendás magyarázatok jártak szájról szájra valamiféle orvosi műhibát emlegetve. Az azonban tény volt, hogy miközben az életéért küzdő orvosok megmentették az élet számára, aközben a látását elveszítette. Egyik kórházból ki, a másik kórházba bekerült. Édesanyja naponta látogatta, és jóféle, hazai koszttal igyekezett felhizlalni, mivel időközben csonttá-bőrré soványodott. Emlékszik, az első hetekben egyáltalán nem is tudott enni, infúzióval táplálták. Egyszer mégis nagyon megkívánta a fagylaltot. Február vége, március eleje lehetett. Ma már ez a kérés könnyűszerrel teljesíthető volna, de akkoriban, az 1970-es évek derekán Budapesten, a fagyos télutón nemigen árusítottak ilyen jeges ínyencséget. Az édesanyja majd lejárta a lábát, mire végül valahol sikerült hozzájutnia. Örömmel vitte a fagylaltot a kórházba, de ő addigra már nem kívánta, éppen csak megízlelte. Arra is emlékszik, hogy a kórházból való távozásukkor az egyik takarítónő kissé megkönnyebbült kedélyességgel jegyezte meg az édesanyjának, hogy ő bizony egy lyukas garast sem adott volna a kislány életéért, olyan rossz állapotban volt.

Elveszítettem a látásomat, pedig még mennyi mindent láttam! El tudtam olvasni az újságok szalagcímeit, a mesekönyvek borítólapját, tudtam levelet írni látó betűkkel, színes ceruzával vagy filctollal rajzolni, felismertem a fotókon az embereket, állatokat, kikerültem az utamban lévő akadályokat. Igaz, ez a látásteljesítmény már csak ahhoz volt elégséges, hogy a Vakok Iskolájában folytassam tovább tanulmányaimat. Eleinte gyermeki naivitással abban reménykedtem, hogy ebben az Iskolában meg fognak tanítani látni. Anyukám sem oszlatta el ezt a téves elképzelésemet. Talán neki sem volt konkrét fogalma arról, mi is történik majd ott velem. De azt mindvégig érzékeltem a család reakcióiból, hogy engem bizony nagy baj ért. A szüleim minden áldozatot készek lettek volna meghozni azért, hogy visszanyerjem a szemem világát. Egyszer-egyszer fültanúja voltam annak, hogy arról beszélgetnek, ha módjukban állna, odaadnák a fél szemüket nekem, hogy újra jól láthassak. Az egyikük az egyiket, a másikuk a másikat. Ők egy szemmel is elélnének már. Nagyszüleim pedig napi imáikba foglalták a kérést, hogy meggyógyuljon a szemem. De Te, Uram, valahogy másképp tervezted… Ezzel a sorsfordító eseménnyel számomra abszolút ismeretlen világokba csöppentem akkor: a hit világába és a vakok világába.

Igaz, a hit világa mégsem volt teljesen fehérfolt számomra. Apai nagyanyám mélyen vallásos asszony volt. Amikor náluk nyaraltam, emlékszem, esténként mindig imádkozott. Feküdtünk az ágyban, a nagymama a takaró fölött összekulcsolta a kezét, és hangtalanul imádkozott. Én mellette feküdtem, és hiába szólongattam, hiába fészkelődtem, ameddig az imádsága tartott, addig nem vett tudomást rólam. Egyszer, talán négy-öt éves koromban Húsvét alkalmával templomba is elvittek. Be kell vallanom, s tudom, Uram, nem neheztelsz rám miatta, hogy én akkor nem a szentmisén való részvételnek örvendtem, hanem annak, hogy azt a szép, halványkék színű, fodros ruhácskát adták aznap rám, amelynek két oldalt masni díszítette a zsebeit, és nekem rendkívül tetszett. Királylánynak képzeltem benne magamat. De azt, hogy Te, Jézus, Király vagy, minden szívek valóságos királya, sokkalta később tudtam meg.

Egyébként az életemben bekövetkezett változást nem éltem meg tragikusan, pedig a “vakok világa” mindenestül ismeretlen közeg volt a számomra. Gyermekként mégis könnyedén alkalmazkodtam az új élethelyzethez. Nagytárgylátónak számítottam még. Az orvosi rendelőben el tudtam olvasni a legfölső számot, a 42-est. De a tanulásban már javarészt a tapintásomra és a hallásomra voltam utalva. Az új iskolában megismertem aztán olyan gyerekeket is, akik semmit sem érzékeltek a napvilágból, teljesen vakok voltak; mások eltérő mértékben, de érzékelték a fényt; megint mások a színeket is, a nagyobb tárgyakat is felismerték. Voltak persze olyanok is, akik nálamnál több látásmaradvánnyal rendelkeztek. Ráadásul akkor még a gyengénlátó tanulók felső tagozatos osztályai is abban az épületben tanultak, és ők hozzám képest igazán sas-szeműek voltak. Pedig hát ők is rászorultak mindenféle látásjavító segédeszközökre: így például szemüvegekre, különféle nagyítókra vagy a megszokottnál jóval erősebb helyi megvilágításra.” – miközben mindezt végiggondolta, egymás után jutottak eszébe diákkora vidám és szomorkás epizódjai. Jóleső érzés volt emlékeznie.

Igen, Uram, a Vakok Iskolája számomra és legtöbbünk számára fészekmeleg hely volt, ahol védettséget élveztünk. Mindnyájan hasonló cipőben jártunk, sőt, a tanáraink között is voltak, akik nem láttak. Ennyi év távlatából visszagondolva is csak azt mondhatom, hogy sokuk élete példaként állt előttünk. Kitartást és tenni akarást tanulhattunk tőlük.

A lelki megrázkódtatások később értek. Akkor, amikor különböző, látó közösségekbe próbáltam beilleszkedni. Hamar szembesültem a saját másságommal. Érzékeltem, hogy az ún. ép emberek nagyobb része idegenkedik a sérült emberektől, és gondolkodásmódjukat gyakran egészen elképesztő sztereotípiák jellemzik. Elutasításuk sokszor burkolt formában jelentkezik. A legtöbben közönyösek, és gyakorlatilag észre sem vesznek. Sokan talán egyszerűen nem tudnak mit kezdeni velem, és nem is nagyon akarnak, ezért úgy csinálnak, mintha abba a bizonyos mesebeli, láthatatlanná tevő köntösbe öltözötten járnék-kelnék a világban. Mindig fájdalmasan érintett ez a megkülönböztetettség. Amikor még jobban láttam, megtapasztaltam, hogy vannak emberek, akik grimaszokat vágnak, ha látássérült közlekedővel találkoznak; vannak olyanok is, akik megbámulják, mint valami csodabogarat; és persze olyanok is akadnak, akik elfordulnak, mintha nem hallanák vagy nem értenék a segítségkérést. Amikor már annyira rosszul láttam, hogy elhagyhatatlan segédeszközként nekem is kézbe kellett fognom a fehérbotot, ezek a vizuális emlékképek sokáig kísértettek, és mindig szégyelltem magam. Pontosan érzékeltem, hogy noha az illetékes törvényhozók társadalmi szinten megfogalmazták már nem egyszer, hogy a közösségnek teljesértékű tagjai vagyunk mi is, fogyatékossággal élő emberek, a gyakorlat egészen mást mutat. Olyan emberre találni, aki ezt a nemes gondolatot nemcsak a szavak szintjén hangoztatja, hanem hitelesen éli is, majdnem olyan nehéz, mint szénakazalban tűre lelni. Nem, Uram, nem a pesszimizmus szól belőlem, hanem a realizmus. És tudod, mi a legfájdalmasabb? Az, hogy az egyenértékűség gondolatának igazságáért magának a sérült embernek is legbelül meg kell küzdenie. Hiszen nem elég, hogy nap nap után együtt él azzal a tudattal, hogy bármennyire ügyesen is használja megváltozott életmódja sajátságos praktikáit, mégis mindig mások segítségére utalt ember marad; még azzal is számolnia kell, hogy eltérő szinteken ugyan, de lépten-nyomon az értékvesztettségét visszatükröző magatartásformákba botlik. Don Quijote szélmalomharcához hasonlítható ez a belső viaskodás. Valami szépet és jót, önbizalomerősítő dolgot felépítek magamban magamról, és még aznap vagy másnap a külső visszacsatolások leronthatják bennem. Mindenesetre a megvakulás útját járni embert próbáló feladat, beláthatod, Uram.

Éjfél régen elmúlt. De ő éber volt, nagyon is. Úgy érezte, hajnalig sem fogy ki mondandójából. Újabb és újabb részletek jutottak eszébe. Hiszen semmit sem mondott még arról, mit is jelent számára látásromlásának harmincnéhány éve, amely alatt megtapasztalta a körülötte lévő világ fokozatos becsukódását. Azokról az ismeretlen segítőkről sem mesélt, akik empatikus érzékenységgel és már-már szakértői korrektséggel viszonyulnak hozzá útjai során. Meg arról sem szólt, hogyan találkozik naponként jószándékú, jámbor, ámbátor a segítségnyújtásban igen-igen tájékozatlan emberekkel is, akik két ujjal csippentik meg a kabátja ujját, mintha valamiféle ragályos betegséget terjesztene, vagy a hátizsákja fülénél fogva próbálják elirányítani, mintha csak szatyrot tartanának a kezükben a szokásosnál kissé magasabban. De a hátrányos helyzetével visszaélő emberek sárba tipró megjegyzéseiről, gyermekded játékairól sem beszélt; és azokról az ajándékbeszélgetésekről sem esett szó, amelyek alkalmanként utazásait megszínesítik. Arról sem tett említést, hogyan talált annyi viszontagság közepette mégis kedves, jó barátokra, hogyan él a családjában, és mennyire hálás a Testvére feltétel nélküli szeretetéért. Nem mesélt tanulmányairól, hivatásáról, munkamódszeréről, életvitele egyéni megoldásairól. Ezekre a gondolatokra elmosolyodott: hiszen Isten mindent tud, többet, mint ő saját magáról. Neki nincs szüksége arra, hogy bármibe is beavassa. Önnönmagának van szüksége arra, hogy miközben személyes válaszát keresi, aközben kicsit áttekintse és összegezze ezidáig tartó életét. És a Kékszakállú Herceg… Őt sem említette még.

Egyszerre úgy tűnt neki, mintha a csönd mélyülni kezdene körülötte és benne, hogy Isten kifürkészhetetlen titkához egyre közelebb és közelebb vonzza, ugyanakkor mégis jól elrejtse azt előle. Befelé figyelt. Nem sírt, igen, már talán két hónap is eltelt úgy, hogy nem sírt, ha a férfira gondolt, de azért kicsit még mindig belehalt az emlékezésbe.

Uram, igen, a Kékszakállú Herceg… Milyen is volt? Ha most kérésemre Bartimeushoz hasonlóan felnyitnád a szemem, hiába jönne velem szemközt az utcán, nem ismerném fel. De ha a hangját meghallanám, beleremegnék ma is. Nem volt szükségem arra, hogy lássam őt, valamiképpen anélkül is tudtam róla minden lényeges dolgot. Érzékelni tudtam finom rezdüléseit, és szavak nélkül is hatott rám kisugárzásának ereje. Egyszerűen volt bennünk valami egymásra hangoltság. Úgy neveztem őt magamban, hogy: EMBERKINCS. A vele való Találkozás nyitott ki engem önmagamba zárkózottságomból. Uram, látod, azt sokkal könnyebben el tudtam volna mondani, mit akarok, vele mit cselekedjél. Akartam, hogy gyógyítsd meg léleksebeit, szabadítsd meg bénító bizalmatlanságától, és tárd ki felém szívét. Akarjon és legyen képes úgy szeretni, ahogy én szeretem. De ő nem lépett ki jelképes várbörtönéből, sőt, az első ajtót is, amelyet előbb óvatosan sarkig nyitott, utóbb riadtan magára csukott, és lakatokkal biztosított. Azt hitte, így elrejtheti előlem érzékenységét és megsebzettségét. Pedig én úgy ismertem az ő eltemetett fájdalmát, mint a sajátomat. Mi történt valójában kettőnk között, amikor látszólag nem történt semmi? Én csak a magam részéről vallhatok. De Te az ő bensejét is ismered. Többet tudsz nálam. Az egésznek birtokában vagy.

Meglehet, Uram, hogy a vakságom ijesztette el. Ez volt az a bizonyos határvonal, amelyet személyes kapcsolatunkban nem tudott átlépni. Valószínűnek látszik a feltételezés, noha bizonyság nincsen rá. S ha így áll a dolog, akkor egyértelműnek tűnhet, hogy Bartimeus kérése az én kérésem is: tedd, hogy lássak.”

Kicsit eljátszott a gondolattal, mennyi-mennyi csodálatos dolgot láthatna újra a maga szépségében, megszabadulhatna a fogyatékossággal élő emberek megbélyegzettségétől, és saját, sokszor elkeseredett indulataitól is. Végül mégis másképp határozott

Nem, Uram, nem ezt akarom. Kicsit nehezen találta a szavakat. Te szeretted Bartimeust vakon is. Elfogadtad őt még azelőtt, hogy látóvá tetted. És bíztál benne, hogy azt kéri majd Tőled, amire valóban szüksége van. A látás felbecsülhetetlen értékét az tudja igazán megállapítani, aki azt egyszer és mindenkorra elveszítette. Nem vakonszületett, hanem az élete későbbi szakaszában vált vagy válik azzá. Én ilyen ember vagyok. Ezért bátorkodom most kijelenteni, a látás önmagában nem tenne boldoggá. A látás megléte kétség kívül megkönnyítené számomra a társadalomba való beilleszkedést, akadálymentessé tenné az élet mindennapi ügyintézéseit; a korlátaim kitágulnának, és minden szempontból szabadabb mozgástérrel rendelkezhetnék; no meg egycsapásra hozzáférhetnék az információknak ahhoz a bizonyos 80 százalékához is, amely a szemen keresztül éri el az embert; és a számtalan, szavakkal leírhatatlanul gyönyörűséges látvány lélekemelő hatását is újólag megtapasztalhatnám. A látás vagy nemlátás mégsem lényegem része. Még akkor sem, ha az emberek nagyobbik csoportja e szerint a külső jegy szerint mér meg; és még akkor sem, ha a Kékszakállú Herceg döntésekor a kelleténél nagyobb súllyal eshetett latba ez a tényező.

Életutam boldogító lehetőségeinek kulcsa Nálad van, Uram. (Kincs)kereső embered vagyok. Úgy szeretném, sőt: akarom, hogy ezen az úton Te Magad legyél a vezetőm. Kissé megvidámodott a szíve, amint a klasszikus vakvezetés jelenetét maga elé idézve elképzelte, ahogy Jézus félig behajlított karját könyék fölött lazán megfogja, és fél lépéssel lemaradva, vezetőjéhez igazított léptekkel járja az útját. Azt már tapasztalatból tudta, hogy egy jó vezetővel hajmeresztő utakon is képes biztonságosan végigmenni. A legfontosabb, hogy bizalommal legyenek egymás iránt, és kölcsönösen odafigyeljenek egymás jelzéseire. Igen, Uram, azt kérem Tőled, légy főszereplője az én személyes életkalandomnak. Légy a vezetőm, és tégy engem mindenkor Rád figyelő emberré. Ezt akarom, Uram, ezt tedd velem.

Szerző: Bieber Mária engedélyével.